Nem mondhatnánk, hogy beszari macskánk van, vagyis csak kicsit és néha az.
Ugye tartja a mondás, hogy: „A kutya a gazdához, a macska a házhoz hű.” No kérem, esetünkben ez fel sem merült. Igaz, hogy amikor a bútorok átcuccolása után a macsek végre kiszabadult az egész napos fürdőszobai fogságból – ahová amúgy önszántából biztosan nem ment volna – szó szerint kergetnem kellett az üres albérletben, hogy megfogjam. De még ez sem volt elég, mind a négy lábbal támasztott, hogy Őt biza be nem teszem az általa mélységesen utált macskahordozóba. (Persze mindig csak belemenni utál, azután már jó ott benn is neki.) Szóval így szálltunk be a kocsiba, és jöttünk haza mi ketten.
A pasik már itt voltak a rumli kellős közepén. A fiunknak bőven elég egy wifi, utána köszöni szépen jól elvan, de a cicus érkezésére ő is kíváncsi volt, aki eleinte ki sem akart bújni abból az utálatos műanyag dobozból. Amikor végre kimerészkedett, egészen a kanapé alatti – általa legvédettebbnek gondolt – helyet vette birtokba, és biztosan valami Őt ne is csesztessük gondolatokkal kukucskált ki olykor a dobozok, zsákok közül hol itt, hol ott. Aztán győzött a kíváncsiság, szinte másnapra megvoltak a rumliban a kedvelt szundihelyek, és láthatóan nagyon jól érezte magát, sokat kedveskedik azóta is. Szeret itt lakni.
Szilveszter délutánján pedig megejtettük az első kinti sétát is. A hám és a póráz nem a kedvence, de 5 évig lakott egy második emeleti lakásban, és bevallom, féltenénk még csak úgy szabadon. Azóta virnyogó óbégatással nagylegénykedik a szomszédból a kertünkbe tévedő macskákkal – már amikor nem éppen az aktuális szunyát kell éppen véghez vinnie, és észreveszi őket.
A „madármozi” a fő kedvenc, szinte minden ablakba be tud telepedni, így majdnem körbenézheti a kertet/utcát és élvezettel nyekereg a kis szárnyasoknak. Az átfestett, készen vásárolt kis madáretetőt is miatta tettem a teraszajtó előtti hatalmas mogyoróbokorra.
Szóval köszöni szépen ő (is) jól érzi itt magát.
