Ez a koszorú egy hatalmas sikerélmény most a számomra, mert eddig sosem sikerült megszárítanom a hortenziákat. Pedig már régóta imádom, és 1-2 éve próbálkozom is vele. (Még Japánban is sikerült virágzásra bírnom a kertben lévő elhanyagolt hatalmas méretű hortenziabokrot.)  És itt van, pont olyan mint amilyennek lennie kell, papírosan finom tapintású, nem törik és valami csodaszíne lett. 

Előszedtem egy koszorúalapot, a ragcsipisztolyt, egy tekercs vékonyka drótot és kezdődhetett a melónak nem mondható élvezetes alkotás. 

Egy művészeti segéd – vagy inkább vezető? – nem árt az ilyen projektekhez. Lagalábbis blogcica így gondolja 🙂

A hortenziát apróbb darabkákra vagdostam – ez igazából adja magát, hogy hol, mert eleve kis csokrocskák alkotnak egy-egy ilyen virágzatot. Ezeknek a szárát vékony dróttal összefogtam, így tömörebb lett egy-egy kis csokrocska, ami azért is fontos, mert 1: jobban lehet vele dolgozni, 2: szebb lesz a végeredmény.

Az alapos előkészítés tehát nem ártott itt  sem, a szép végeredmény érdekében.

Ragasztgatás közben egyre jobban beleszerettem, mert a valóságban még szebb lett, mint amilyennek elképzeltem.

Mivel blogcica teljesen kinullázta azt a szép halványpasztell szalagot, amit eredetileg kiválasztottam, így menet közben változott is az elképzelésem. Készült rá egy natúr-fehér pamutszalag, ami kapott egy kis egyediséget.

(talán Miyu már látta azt amit én csak később tudtam meg, hogy ez a szalag sokkal jobban áll ennek a műnek)

A masni nem csak díszként szolgál, hanem a büszke alkotót is jegyzi, és funkciója is van ám,

A többi koszorú között is jól mutat. Évszakok jönnek-mennek, de ezek a kerek, virággal tömött szépségek jó darabig díszítik majd a lakást.

Köszönöm, hogy olvastad a bejegyzést!

Rea