Egy neobarokk tálaló felújítása

A húsvéti nyuszi igencsak megküszködött vele, mire ez a neobarokk tálalószekrény hozzánk került. Hosszas alkudozás, lemondás majd egy igazán baráti vételár után, egy tetőcsomagtartós utazás következhetett. A végső kinézete sem volt egészen egyértelmű – még a számomra sem, mert sokminden tetszik és sokmindent ki szerettem volna próbálni rajta, szinte tobzódtam az ötletekben. De már nem is az előzmények és az ötletelés a lényeg, hanem az, hogy végre készen van. Cseppet sem bántam meg, hogy nem lett színes, hogy nem tapétáztam egyetlen porcikáját sem és, hogy nem csábultam el egy újabb doboz festék vásárlására – hanem megoldottam abból ami itthon volt. A színválasztás tekintetében bevallom nem tudtam dönteni az egészen halvány bézses és az egészen halvány szürkés között. Ezért megpróbáltam a kettő egyvelegét, egy egészen halvány grézs színt előállítani. Lehet, hogy létezik hasonló árnyalat valamelyik festékmárkánál, és hát ugye a természetben minden szín megtalálható és nem én találtam ki a spanyolviaszt, de most élveztem kutyulgatni és kevergetni, próbálgatni, szárítgatni a kis mintapálcát, amíg kialakult az végső árnyalat amire már azt mondhattam, hogy: na ez az!

Lignocolorral dolgoztam az első ecsetvonástól, az utolsó waxpamacsolásig. Nyomós okom volt rá: ugyanis létezik egy olyan termékük, amely remek záróalapozó és talán egyedülálló a maga nemében. Használata ugyanis meggátolja, hogy a fa csersavtartalmából vagy az előző festék- és pácrétegekből bármi beoldódjon a frissen felkent festékbe és ronda foltok formájában kiüljün annak a felületére. Ez a Sperrgrund nevű termék, és ezt szerettem volna kipróbálni – ráadásul volt még egy nyeremény utalványom is hozzá, amit éppen jó alkalom volt erre a célra felhasználni. A képen lévő termékeket választottam – igazság szerint egy fél kg-os kiszerelésű shades árnyalatú krétafestéknek még szerepelnie kellene a fotón, mert a későbbiekben döntöttem úgy, hogy mégsem tapétázva lesz a tálaló belseje, valamint a polca, hanem azt is lefestem.

A menet a szokásos – annak aki már újított fel bútort vagy látott ilyet, nem újdonság – alaposan megtakarítottam, zsírtalanítottam, a repedéseket és hibákat kijavítottam, majd átcsiszoltam a felületeket. Egy új festékréteg persze szépen takarja a bútort, de szerintem nincs annál kiábrándítóbb, ha az új gúnya egyúttal ki is emeli a ki nem javított hibákat. Repedés pedig akadt rajta szép számmal. Az intarzia környéke menthetetlen volt, a fotón is látható, hogy a körvanalakba mennyire beült a felkent javító réteg. A teején végighúzódó elég széles repedésről nem is beszélve.

 

 

 

 

 

 

Az íves-faragott díszítésű dekor hátfal sávos kidolgozatlansága nagyon nem tetszett, azt egy az egyben síkba csiszoltam. Nem mondom, meg kellett vele küzdenem, de megérte!

   

A fedőlapon is voltak hibák szép számmal, egy égésfoltot a rezgőcsiszolóm rendesen fel is kapott, és akkor jöttem rá, hogy még víz is biztosan érhette, mert egy jó nagy darabon feljött róla a furnér. Na, itt alaposan körbefeszgettem, hogy még véletlenül se maradjon majd levált rész. A másik oldalon viszont egy kis furnérpótlással próbálkoztam. Mindkettő alkalmazható, persze itt az volt a szerencsém, hogy az egyik oldalról kieső darabból épp beilleszthettem a másik helyre egy pici darabot. Csiszolás után, festék alá pedig szinte mindegy, hogy melyik technikát alkalmazzuk.

 

Miután elegem lett a csiszolásból, úgy döntöttem, hogy végre mindenhol ok és mehet a festés. Na de előtte azért egy alapos portalanítás következett, majd egy réteg záróalapozó még későn este. Másnap pedig egy második réteg alapozó – majdnem mindenhová, de erre majd később kitérek még.

 

A barokk  és neobarook stílusra oly jellemző íves, tömzsi lábakat kiszedtem. Nem volt nagy mutatvány, mert a régi ragasztás már kezdte elengedni – és az alapozórétegek fölé szép kis zoknikat varázsoltam a hölgyikém virgácsaira, 2 rétegben.

A szekrényke alját is befestettem, száradás után pedig egy jófajta barkácsragasztóval alaposan bekenve, visszakerültek a lábak a helyükre és lábra állítottam.

 

 

 

 

 

Az ajtókat eredetileg nem volt szándékomban leszedni, de a lustaságom nem tudott az igényességen felülkerekedni, és hát bizony nem maradhatott. Szerencsére! Főleg azért sem maradhatott, mert az egyik zsanér picit megadta magát, a kacatosomban pedig találtam 4 db tökéletesen ide passzoló zsanért, és azokat bizony főbenjáró bűn lett volna lefesteni. (Amúgy sem vagyok nagy híve annak, hogy mindent fessünk le egy bútoron, a zsanéroktól a fogantyúkig.) Csodaszép kis babás végük van. Imádom őket! Nekem pontosan ezektől az innen-onnan összeszedett apró részletektől lett olyan egyedi és igazán kedvenc ez a bútor.

De hogy ne veszítsem el a fonalat, leírom a tapasztalatomat: Krisztinával – a Lignocolor hazai forgalmazójával – chaten kapcsolatban voltam az alapozó használata során, és írtam neki a tapasztalataimat, küldtem a fotókat. Nálam tényleg csillagos ötösre vizsgázott ez a cucc, és neki is hasonlóak voltak a tapasztalatai. Engem meggyőztek a saját tapasztalataim, a látottak, 100 %-ig. Szóval az ajtókat ugye később vettem le, a zsanér helye és az a rész ahová csavarozva voltak, nehezen hozzáférhető ha az ajtó nincs leszerelve, és ott egyáltalán nem kapott a szekrény az alapozóból. Nézzétek csak mi történ miután egy rétegben lefestettem a krétafestékkel:

 

 

Na ezeket nem szerettem volna látni, de sajnos előjöttek, mert ide ugye nem került a sperrgrundból!

 

 

 

Az elszíneződött részeket ezután két rétegben – mint a bútor többi részén is – bekentem az alapozóval, egyenesen rá a megszáradt krétafestékre, és reméltem, hogy a másik réteg után már nem fogom a foltokat viszont látni.

 

És igen! Tökéletesen működik! Sehol semmi elszíneződés a továbbiakban.

 

 

 

Na eddig megvolnánk, haladhattam tovább: festettem és ötletem. Nem haladtam ám valami gyorsan. A belső rész tapétázása helyett végül a festése mellett döntöttem: a shades árnyalaton lágyítottam egy kevéske stone színnel, és befestettem a belsejét, az újonnan vágatott  polcot és a szép íves ajtók belső felét is. Eredetileg is volt benne polctartó.

  

Vízmértékkel beállítottam a polcot tartó lécet, becsavaroztam, majd azt is lefestettem.

A legtöbb ilyen tálalónak van egy kihúzhatós pótlapja, az enyémnek is van – ez volt az egyik vonzereje az íves ajtajain és a dekoratív hátlapon kívül – szép íves kis polcocska ráadásul. Hogy még különlgesebb legyen, egy stencilmintát pemzliztem rá, amit száradás után csiszolással kissé megkoptattam. Igaz csak akkor látszik, ha kihúzom, de a tudat, hogy az ott van, megérte ezt a kis plusz munkát.

A kis bumszli, kerek fa kulcslyuk-takarót még festés előtt leoperáltam, a helyére pedig választottam egy szép régi, rézből készült, fogantyús bútorzár-címert. Csiszolószivaccsal kiemeltem a domború, elkoszosodott és beszürkült, részeket, majd lemostam. Nagyon tetszik!

  

  

A második réteg festék után csiszoltam éleket, faragásokat koptattam itt-ott, majd waxoltam. Visszakerültek az ajtók is, felkerült a zárcímer, visszacsavartam a kis kihúzhatós pótlapra a mini fiókgombot, és végre birtokba vehettem.

Az ajtók belső felülete is a sötétebb árnyalatot kapta, a polc széle pedig egy régi, kézzel hímzett, fehér, vászon polccsíkot érdemelt ki.

Az ajtók intartziáit eltűntettem, mert megviseltek voltak, ráadásul annyira nem is tetszett, de a helyükre egy-egy faragott rozettás elem került, hogy azért mégse legyenek olyan csupaszak az ajtók.

   

Ha bármi kérdésed van a felújítással vagy egyéb munkámmal kapcsolatban, akkor keress bátran – a kapcsolat menűpontra kattintva tudsz nekem üzenni. Ha tetszenek az alkotásaim, és szívesen látnád a legújabbakat is, csatlakozz a facebook oldalamhoz, vagy kövess az instagramon. Ha pedig az elsők között szeretnéd az új naplóbejegyzéseket olvasni, ne habozz! küldj üzenetet.