a köszméte
Amely akár vintage gyümölcs is lehetne, hiszen olyannyira régies, divatjamúlt, szinte elfeledett az emberek számára. Azonban nekem a gyerekkorom egyik csemegéje volt. Nagyszüleim kertjében terbélyes egresbokrokrok terpeszkedtek a kis árok partján, és gyerekként alig vártuk, hogy beszabaduljunk a kertbe, és marokszámra tömjük magunkba, a fincsi málnával együtt. Nagymamám szörpöt készített belőle. Azóta sem láttam sehol ezt az édes, pirosra érő fajtát (gyöngyösi piros). A zöld, nagyszemű változatával többször van szerencsém találkozni ezidőtájt, rendszeresen veszek is belőle a piacon, igaz sem a párom sem a gyerkőc nem szeretik, sem nyersen sem pedig szószként fogyasztva – nem baj, több marad nekem . (Pedig milyen frissítően mennyei érzés egy finom krémes, tejfeles, savanykás szószt hidegen kikanalazni a maihoz is hasonlatos fülledt nyári estéken.)
Tegnap este viszont a zöldségesnél nem hittem a szememnek, mert egy ládában még ott kuksolt egy jó kilónyi ezekből a finom édesre érett (na jó, itt ne a cukorhoz viszonyítsunk ám) csodaszép bíborszínű, kis szőrpamacsos bogyókból. Gyerekkorom óta nem ettem ilyet, hát mondanom sem kell, nem kérettem magam, és még azon frissiben hazaérkezés után tisztítás következett – na jó némi kóstolással egybekötve. Egy nagy adagnyit pedig odatettem a tűzhelyre rottyantottam rajta párat, adtam hozzá 4 evőkanálnyi steviás befőzőcukrot, és alaposan kitisztított üvegekbe kanalaztam. Három kisüvegnyi téli kényeztetés lesz, a fazékban maradt mennyiséget, pedig egy régi cukortartóba tettem.
A csodaszép színe, az aromája felidézte bennem a nagymamáéknál töltött szünidőket. Nem tudom ki szereti és ki szokott befőzni belőle, de számomra ez most egy kisebb csodával ért fel. Legalább volt valami szerencsés is a tegnapi napban.
A hivatalosan köszmétének nevezett egres (Ribes uva crispa) a magasabb hegyvidékek erdeiben, sziklákon termő gyümölcs. Régóta ismerik, de nemesítését csak a XVI. század végén kezdték meg. Különösen Angliában volt népszerű, ahol 1740-ben mintegy száz, 1810-ben már négyszáznál is több nemesített fajtáját tartották számon. A magyar nyelvben több néven – köszméte, pöszméte, büszke, piszke, egres – is ismert. A köszméte termése álbogyó, belseje húsos, leveses, 40-50 magot tartalmaz.
Az egyes fajták gyümölcse lehet zöld vagy pirosas, szőrös vagy csupasz, a gyümölcshús íze savanykás. Hazánkban ismertebb fajtái a szentendrei fehér, a zöld óriás, a pallagi óriás és a gyöngyösi piros. A köszméte félig és teljesen éretten is szüretelhető. A termés zömét május végén, június első felében szedik. A köszméte energiatartalma csekély, 44 kcal (184 kJ) 100 grammonként. A gyümölcsében sok A-, B1- és C-vitamin, 0,8 százalék körüli pektin, 0,5 százaléknyi ásványi anyag (kálium, kalcium, foszfor és niacin), illetve szervezetünk számára fontos elemek, citromsav, gyümölcs- és szőlőcukor található. A benne található nyomelemek miatt rendkívül értékes a szervezetünk számára. Míg Angliában évszázadok óta népszerű volt ez a bogyós gyümölcs, Franciaországban még csak saját neve sincs az egresnek, egyszerűen csak groseille de maquereaunak, makrélához való ribizlinek hívják, mivel szinte csak makrélához adják mártásként.