Az első év a FehérHázban

Tavaly ezen a napon még javában a dobozokat pakolásztuk, rakosgattuk a bútorainkat, próbáltuk elrendezni a dolgainkat, és kész káosz volt az egész házban. A rengeteg csúszás miatt félig befejezett belső terek jellemezték az otthonunkat, nem voltak még beltéri ajtajaink, de azt hiszem az volt a decemberünk és a múlt évünk talán legboldogabb napja. Miután elmentek a bútorszállítók, és én is megérkeztem az albérletből blogcicával a házhoz, csak ültünk a kanapén a kupi közepén, és hálás voltam, hogy vége a napnak. És nyílott egy új fejezet, amely már itt íródik, az otthonunkban, az álomházunkban.

 

   

Lakberendezőként persze komplett forgatókönyvemnek kellett volna lennie az egész felújítás menetéről. De csak kellett volna lennie, de nem volt, mert nem voltak meg a megfelelő szakik. Tapasztalt tervezőként ezt rém kudarcnak éltem meg, pedig nem tőlem függött. Elszomorított, hogy pl. nem ismertem fel az inkorrekt kivitelezőt, mert a nyájas, behízelgő modorával, az igérgetéseivel baromi könnyen levett bennünket a lábunkról a középkorú pocakos úr. Vele indult a lavina, amit rettentő nehéz volt féken tartanunk, olykor sodródtunk is vele együtt. Olyasmi lehet ez mint amikor raftingtúrán veszel részt, van amikor azt hiszed uralod a csónakot, aztán rájössz pár pillanatra, hogy biza nem te voltál az. De utólag már könnyű okoskodni.

 

Kérdezhetnétek, hogy miért nem a korábban kipróbált, bevált szakikkal dolgoztattunk? Hát mert az egyik brigád csakis generálkivitelezést vállalt, és már előre be voltak táblázva egész jövő tavaszig, a másik szaki időközben átállt könnyűszerkezetes házak kivitelezésére és bizony neki is akadt bőven megbízása, nem arra várt karba tett kézzel, hogy majd mi mikor kapjuk meg a kulcsokat. A két ügyes srác pedig, akikkel egy irodát és egy kislakást is rendesen gatyába ráztunk, hát hogy is mondjam … jól cserben hagytak. Hitegettek, aztán mégsem lett belőle semmi. A szuper vízszerelőm ekkora melót egyedül nem vállalt, ráadásul gáztervezésben és komplett fűtéskorszerűsítésben még nem volt részem egyetlen belvárosi lakásfelújításnál sem, ezért nem volt megbízható emberke rá.  Így a nulláról kellett indulnunk, mint bárki másnak, akinek viszonylag rövid idő alatt kivitelezőt kellett találnia.  Generálkivitelezőt alapból nem volt szándékomban hívni, hiszen ez is a munkám része olykor, nem csak a tervezés, időre összeszervezni a szakipari munkákat, biztosítani hozzá az alapanyagokat. Igaz itt kiegészült azzal, hogy gyakran melósokat megszégyenítő módon vakolatot vertem le a falról, téglát tisztogattam, sittet lapátoltam, majd betonoztam, burkoltam, fugáztam, gletteltem, festettem, javítottam, meg ami még adódott. Az ElnökÚr ugyanezt csinálta, minden nap munka után az irodából a házhoz jött és folytatta velem együtt a bontásokat. Szabadságra max az alagsorba mentünk kicsit hűsölni, és hogy kalandos is legyen, dzsungeltúrán vettünk részt a kertben. Eseménydús nyár volt a tavalyi, egy olyan igazán durva, amerikai típusú, vidámparki hullámvasúttal érzelmileg rendesen megspékelve, tudjátok, ahol hirtelen mintha métereken keresztül csak zuhannál, majd pedig a csúcson vagy a boldogságtól, ha sikerült ezt vagy azt elintézni. Azóta, talán még jobban tudok örülni az apró dolgoknak.

 

 

Szóval egy éve beköltöztünk. Direkt nem használom azt a szót, hogy belaktuk a házat, mert bizony sokmindenen javítottunk, alakítottunk azóta is, amióta itt élünk. Mára több befejezetlen részt minőségileg kiviteleztünk, és így stílusban még inkbb a sajátunk lett, hozzánk alakult a ház és egy picit mi is hozzá. A költözéskor dobozokba csomagolt személyes tárgyaink szépen apránként előkerültek és megtalálták a helyüket. Egy komoly módosítással idén nyáron stílusossá vált az előző ősszel beépített csigalépcsőnk, amit így már imádunk – hiszen az egyik legjobb ötletem volt összenyitni az addig mindenfélének használt külön bejáratú alagsort a lakószinttel. Ezzel megnöveltük a lakóteret és nem kis mértékben a házunk értékét is.

 

 

 

Egy ilyen otthon volt az álmunk, vagyis az a ház amit beleláttam. Már az első találkozáskor vonzott a lerobbant, lomok mögé bújtatott, málló vakolatú, de mégis elegáns ház, amelyet kicsike kompromisszumokkal újra élettel töltöttünk meg, amely vezetett bennünket – mutatta, hogy mit akar, bár lehet, hogy csak én képzeltem így, annyira ráhangolódtam. Sokszor mégsem tekintettem rá úgy mint a sajátunkra, néha el sem tudtam hinni, hogy a miénk. Sokszor pörögtem örömömben a felújítás törmelékei és a csupasz téglák között, hogy megvan, a miénk! Olyan volt, mint egy matróna, aki szeszélyes és ragaszkodik a rárakódott rétegekhez, amely évtizedek óta a sajátja volt, mint ahogyan a ráncok is hozzátartoznak egy öreg archoz. Ezektől a rétegektől és fölösleges dolgoktól kellett megszabadítanunk, odafigyelő, alapos munkával. Olyan munkákról volt szó, amitől talán többezer emberből, egy ha nem riadna vissza.

 

Számomra az elejétől fogva világos volt,  hogy alapjaiban véve nem szeretnék rajta sokat változtatni, és azt a keveset is kizárólag azért hogy újrasminkelve majd még szebb legyen. Nem szerettem volna ha elveszíti a varázsát, amivel megbabonázott. Szerettem volna, ha én ehhez csak hozzátenni tudok, nem pedig elvenni belőle. Ahogyan a belső kis lyik-lyuk terek megszűntek, a ház úgy lélegzett fel, és egyúttal én is. Sokszor rajzolok, skiccelek egy munkánál, de most minden itt volt a fejemben, minden lámpahely, minden kiállás, minden funkció, csak a legszükségesebbeket vetettem tervrajzra. Amikor egyedül voltam a házban, volt, hogy percekig csak álltam és néztem, és a szememet lehunyva odaképzeltem a jövőt. A jövőt … ahogyan kalácsot sütök majd az unokának, vagy ahogy szülinapot ünneplünk, a teraszon olvasgatunk, a kert füvében hempergünk. És már sütöttem sok kalácsot, igaz az unokára még inkább várok pár évet 😉 nem sietős, ünnepeltünk már szülinapot, és meglesz az a terasz és a harsogóan zöld fű is a kertben.

 

 

Sokszor árgus szemekkel figyeltem a szakikat, persze tanultam is sokat tőlük, de azért a kontroll sem ártott, mint arra hamar rájöttünk. Hajnalban keltem, éjszaka feküdtem, ha 7-re jött valaki, akkor igyekeztem itt lenni és beengedni. Ha tükörbe néztem elszomorított a látvány, no smink, no frizura, a körmeimet és a kezeimet teljesen jegyezte a munka amit műveltem velük, de cserébe ha a házra néztem, akkor boldog voltam. Örültem, mint az anyuka, aki elégedetten nézi a kiságyban szuszogó kisbabáját, még akkor is ha nem volt ideje zuhanyozni, és még du. is pizsamában nyomja. Idén az alagsorban voltak a főbb munkák, szuper kis hajópadlónk lett mind az én műhelyemben, mind az ElnökÚr birodalmában.

 

 

Azt, hogy hogyan alakult néhány fotón nyomon követhettétek, ha pedig a történetre is kíváncsiak lesztek, a könyvből azt is megtudhatjátok.

 

Személy szerint nem vágytam nagyvonalú terekre, hatalmas, hodály nappalira vagy gigaméretű konyhára. Mindent megkaptunk ebben az egészben ami a listánkon szerepelt. Sőt bevallom nagy kertet nem is kívántam, bőven elég lett volna, ha pár rózsatő és néhány bokor, egy kis fűszerkert lehetett volna a ház körül, meg persze egy terasz és egy kis füves rész. Ezzel szemben meglepetésként ért bennünket a házhoz tartozó “hatalmas” kert. Igen meglepetés volt, mert 4 sor kerítés szelte keresztül a birtokunkat. De tudjátok minden okkal történik. Azóta rájöttem, hogy nincs finomabb a saját kertben termett cseresznyéből és málnából főzött dzsemtől, a paradicsomtövekről frissen szedett termésből rottyantott paradicsomszósztól, amit ráadásként a saját ültetésű zöldfűszerekkel lehet még izgalmasabbá tenni az ízlelőbimbók számára … még sorolhatnám a huszonx ládányi almát, a meggyet amelyek dunsztosüvegben búvárkodva várják pitebeli létüket.  És még nem is kezdtem igazán hozzá a kertészkedéshez, jövőre elkészülnek a végleges magaságyások, szuper kis bontott téglából. És kezdjük a kertet is alakítani. Az idei nyarunk sem a várt szerint alakult, a vírushelyzet nem tett jót nekünk, vagyis a háznak, de azért megújult a tetőnk, így jövőre már nincs időbeni korlát a szigetelés elkezdéséhez. Egyre profibbak vagyunk az ElnökÚrral felújításban, a saját kivitelezésű dolgok listája szépen gyarapszik, ezáltal pedig a saját tervezésű, egyedi dolgok is szaporodnak körülöttünk. Egész komoly kis géppark áll már a rendelkezésünkre, amire szükség is lesz, hiszen jövőre is szép feladatok elé nézünk. Nem is merek belegondolni. De valahol már hiszem, hinnem kell, hogy a felén túljutottunk.

Rea

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .