Édes kis mostoha

a köszméte

Amely akár vintage gyümölcs is lehetne, hiszen olyannyira régies, divatjamúlt, szinte elfeledett az emberek számára. Azonban nekem a gyerekkorom egyik csemegéje volt. Nagyszüleim kertjében terbélyes egresbokrokrok terpeszkedtek a kis árok partján, és gyerekként alig vártuk, hogy beszabaduljunk a kertbe, és marokszámra tömjük magunkba, a fincsi málnával együtt. Nagymamám szörpöt készített belőle. Azóta sem láttam sehol ezt az édes, pirosra érő fajtát (gyöngyösi piros). A zöld, nagyszemű változatával többször van szerencsém találkozni ezidőtájt, rendszeresen veszek is belőle a piacon, igaz sem a párom sem a gyerkőc nem szeretik, sem nyersen sem pedig szószként fogyasztva – nem baj, több marad nekem . (Pedig milyen frissítően mennyei érzés egy finom krémes, tejfeles, savanykás szószt hidegen kikanalazni a maihoz is hasonlatos fülledt nyári estéken.)

 

Tegnap este viszont a zöldségesnél nem hittem a szememnek, mert egy ládában még ott kuksolt egy jó kilónyi ezekből a finom édesre érett (na jó, itt ne a cukorhoz viszonyítsunk ám) csodaszép bíborszínű, kis szőrpamacsos bogyókból. Gyerekkorom óta nem ettem ilyet, hát mondanom sem kell, nem kérettem magam, és még azon frissiben hazaérkezés után tisztítás következett – na jó némi kóstolással egybekötve. Egy nagy adagnyit pedig odatettem a tűzhelyre rottyantottam rajta párat, adtam hozzá 4 evőkanálnyi steviás befőzőcukrot, és alaposan kitisztított üvegekbe kanalaztam. Három kisüvegnyi téli kényeztetés lesz, a fazékban maradt mennyiséget, pedig egy régi cukortartóba tettem.

  

A csodaszép színe, az aromája felidézte bennem  a nagymamáéknál töltött szünidőket. Nem tudom ki szereti és ki szokott befőzni belőle, de számomra ez most egy kisebb csodával ért fel. Legalább volt valami szerencsés is a tegnapi napban.

              

A hivatalosan köszmétének nevezett egres (Ribes uva crispa) a magasabb hegyvidékek erdeiben, sziklákon termő gyümölcs. Régóta ismerik, de nemesítését csak a XVI. század végén kezdték meg. Különösen Angliában volt népszerű, ahol 1740-ben mintegy száz, 1810-ben már négyszáznál is több nemesített fajtáját tartották számon. A magyar nyelvben több néven – köszméte, pöszméte, büszke, piszke, egres – is ismert. A köszméte termése álbogyó, belseje húsos, leveses, 40-50 magot tartalmaz.
Az egyes fajták gyümölcse lehet zöld vagy pirosas, szőrös vagy csupasz, a gyümölcshús íze savanykás. Hazánkban ismertebb fajtái a szentendrei fehér, a zöld óriás, a pallagi óriás és a gyöngyösi piros. A köszméte félig és teljesen éretten is szüretelhető. A termés zömét május végén, június első felében szedik.  A köszméte energiatartalma csekély, 44 kcal (184 kJ) 100 grammonként. A gyümölcsében sok A-, B1- és C-vitamin, 0,8 százalék körüli pektin, 0,5 százaléknyi ásványi anyag (kálium, kalcium, foszfor és niacin), illetve szervezetünk számára fontos elemek, citromsav, gyümölcs- és szőlőcukor található. A benne található nyomelemek miatt rendkívül értékes a szervezetünk számára. Míg Angliában évszázadok óta népszerű volt ez a bogyós gyümölcs, Franciaországban még csak saját neve sincs az egresnek, egyszerűen csak groseille de maquereaunak, makrélához való ribizlinek hívják, mivel szinte csak makrélához adják mártásként.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.