A kis redőnyös szatócsbolt

avagy a régi varrógép-doboz gatyába rázása

Akik követik a facebook oldalamat, azoknak nem újdonság, hogy kezelésbe vettem ezt a kis cukifalatot múlt héten.

  

Egy kis laza hidegzsíroldós-körömkefés peeling után egy kis napozás a friss levegőn, majd pár nap pihi után egy alapos csiszolás következett. Mivel a fa szép volt a kosz és a kopott lakkréteg alatt, így nem akartam semmiképpen festegetni, de valami kis reantik-lenyomatot azért szántam neki. A pecsétjeim közül előkerestem pár nekem tetszőt, és szatócsbolt hangulatúvá igyekeztem változtatni.

  

  

A belső részt a mostani egyik kedvenc árnyalatomra – majdnem feketére – krétafestékkel lefestettem és waxoltam. Áttetsző wax-al átkentem az egész felületet is ,a pecsétek száradása után, ettől szép érett, telt színt kapott a frissen csiszolt, tisztított fa-felület is.

  

  

Visszaszereltem a kis golyós pattanózárat, az oldalán lévő lyukakba pedig egy régi rozsdás kulcsot madzagoltam. Ilyen lett az én kis “mindenesem”.

Ha tetszik az amit művelek, gyere máskor is és nézd meg én mivel ütöm agyon az időt 🙂    

 

 

 

Stílusváltás

Fiókos kartoték – nőcisen

Minden kis maradék csipkét, szalagot elteszek, és hogy amikor valaminek a megvalósításán ötletelek, akkor ne kelljen feltúrni mindent, ezért igyekszem külön tárolni a különféle alapanyagokat. A bolhapiacos és egyéb antik csipkéim, szalagjaim már kezdtek kiszorulni a dobozkájukból, így lecsaptam erre a szuper, retró kis fiókos kartotékra.

    

Megszabadítottam a fiókjára szögelt aluminium felirat-tartótól és a fogantyújától, majd nem kevés melóval a rákent lakkrétegtől is – rezgőcsiszolóval és kézi csiszolással. A szélén lévő csapolások nagyon tetszenek, és eszem ágában sem volt ezeket festéssel takarni, vagyis ez nem teljesen igaz, mert azért kapott némi festéket. A fiókján a fogantyú és a cimketartó helye a csiszolás után is csúnyán meglátszott, de nem szándékoztam az aluminium csúnyaságokat visszatenni, így a lyukakat fatapasszal javítottam, majd a fiók előlepját pebbles színűre festettem. Amíg ez a rész száradt, addig kiválasztottam a stencilek közül azt ami a választott betűtipushoz és a ládika majdani tartalmához remekül passzol, és rápamacsoltam a mintát mind a dobozka tetejére mind az oldalára lefuttatva, miközben tükröztem.

  

A feliratot vékony ecsettel felfestettem, majd miután mindenhol megszáradt, ahol festék volt, kicsit koptattam a mintákon nagyon finom csiszolószivaccsal, és az egész felületet átkentem áttetsző waxos ecsettel kívül-belül. Mivel a natúr fa nagyon szépen beszívta a waxot, ez látszik a színváltozáson is, ezt a műveletet még egyszer megismételtem. A fiókrész belsejére egy szép cirkalmas betűmintás csomagolópapírt ragasztottam.

 

A fiók előlapjára felszereltem az új fogantyút és az új cimketartót, ezek antik bronz színűek, és sokkal egységesebb képet mutatnaknak a natúr fa felületekkel, és nem utolsó sorban stílusosabbak mint a kis alu kiegészítők. A ládika aljára gumis korongokat ragasztottam, így biztosan nem fogja felsérteni vagy megkarcolni a bútort amin tárolni fogom, látszani pedig úgysem látszik.

  

 

A kis fiók a rendesen visszakoptatott festékréteggel és az új kiegészítőkkel. És már bele is pakoltam (majdnem) az összes szépséges csipkémet.

 

Nálad is lapul egy ilyen vagy ehhez hasonló ládika? Kis időráfordítással te is átváltoztathatod! Ha kérdésed van ezzel kapcsolatban, írj bátran ide !

 

 

 

 

 

 

 

 

Vállfa – régi és új összhangban

Bolhapiacról és asztalosműhelyből

 

Az egyik bolhapiacozós napon akadt meg a szemem egy érdekes vállfán. Szeretem, ha valami kicsit más, kicsit különleges és ha ez a kicsit más még régi is, na hát az már maga a menyország! A vállfa az 1900-as évek elejéről származik, a bácsi elmondása szerint elég ritka darab, igaz neki van még otthon pár szép példány belőle (hú mennyire kíváncsi lettem volna azokra is, elhiszitek ugye? ). Na de ezzel a vállfával a kezemben már teljesen boldog voltam, és már az sem érdekelt volna ha nem találok semmi mást azon a napon. Nem szoktam nagyon erőltetni ezeket a bolhapiacozásokat, mert ha szeretnék valamit, akkor az tuti nem jönne velem szembe, bocsánat nem feküdne ott előttem a földön vagy az asztalon, De így, egy-egy zsákmánynak csakis örülni lehet. Ugye?

Na szóval, sosem láttam még ilyet, fotón sem, pedig elég sokat bújom a netet régiségek és minden egyéb miatt. Volt még a bácsinak két másik sima, régi fa vállfája, de azokat nem szerettem volna, csak ez kellett. Miután hazavittem, egy ideig ott árválkodott felakasztva az egyik ajtón, de aztán elővettem a tárolóból azt a két új vállfát,amit még egy asztalosüzemben vettem – amíkor a tálalószekrénybe a polcot vágattam és vártam rá, kihasználtam az időt és nézelődtem a holmik között.  A vállfákra ott bukkantam, teljesen újak voltak, amolyan dekorációs alapok, rétegelt lemezből készültek, de megtetszettek. Kettőt találtam belőle, bár többet nem is nagyon szerettem volna. Na szóval, ez a három vállfa lett ma a mini projektem kiindulópontja.

Szépen megcsiszoltam mindhármat, a két újnak a nem túl szép vágott széleivel volt gond, a bolhapiacos darabnak pedig olyan rossz régi szaga volt, még a tisztítás után is. Így az egész lakkréteget lecsiszoltam róla, mert úgy döntöttem, hogy ha már a két dekoralapot festeni és waxolni fogom, akkor majd az is kap egy finom waxréteget. Lefesteni eszem ágában sem volt, de azért volt vele tervem.

 

A lakkréteg alatt szép érett tölgyfa fogadott. Mivel szerettem volna egy leheletnyit változtatni rajta, így egy pillangót transzferáltam rá, majd jöhetett a waxréteg. Ez szépen elmélyítette, és éretté varázsolta a frissen megcsiszolt fa felületét. A sárgarézből készült akasztót is megcsiszoltam egy kicsit, így csilivili és szépséges lett.

Az új darabokat lefestettem egy rétegben a tálaló belsejéből maradt shades árnyalatúra, amit vintage cream színű réteggel takartam. Nem azért mert az csúnya volt, hanem azért mert az éleknél, hajlatoknál visszakoptattam róluk a világos árnyalatú festéket, hogy a sötétebb szín itt-ott majd kikandikálhasson. Járt nekik is egy-egy szép transzferált dekor, végül az egészet waxréteggel zártam. Ja, és kaptak még egy-egy selyem-masnit is, mert így lettek igazán csajosak.

 

 

Mini projektnek hívtam de azért a kézzel csiszolás, a festés és a transzferminta azért beletelik egy kis időbe, a száradásra is várni kell, még ebben a melegben is, de azért megéri egy-egy ilyen darabot felfrissíteni vagy valami egyedit alkotni egy csupasz alapból.

Ha kérdésed van az elkészítéssel kapcsolatban, keress bátran! A kapcsolat menüpont alatt írhatsz nekem üzenetet, vagy keress meg a facebook oldalamon, ahol szintén találkozhatsz a friss és régebbi alkotásaimmal is.

Örülök, hogy velem tartottál!

 

Nesze neked intarzia

Egy neobarokk tálaló felújítása

A húsvéti nyuszi igencsak megküszködött vele, mire ez a neobarokk tálalószekrény hozzánk került. Hosszas alkudozás, lemondás majd egy igazán baráti vételár után, egy tetőcsomagtartós utazás következhetett. A végső kinézete sem volt egészen egyértelmű – még a számomra sem, mert sokminden tetszik és sokmindent ki szerettem volna próbálni rajta, szinte tobzódtam az ötletekben. De már nem is az előzmények és az ötletelés a lényeg, hanem az, hogy végre készen van. Cseppet sem bántam meg, hogy nem lett színes, hogy nem tapétáztam egyetlen porcikáját sem és, hogy nem csábultam el egy újabb doboz festék vásárlására – hanem megoldottam abból ami itthon volt. A színválasztás tekintetében bevallom nem tudtam dönteni az egészen halvány bézses és az egészen halvány szürkés között. Ezért megpróbáltam a kettő egyvelegét, egy egészen halvány grézs színt előállítani. Lehet, hogy létezik hasonló árnyalat valamelyik festékmárkánál, és hát ugye a természetben minden szín megtalálható és nem én találtam ki a spanyolviaszt, de most élveztem kutyulgatni és kevergetni, próbálgatni, szárítgatni a kis mintapálcát, amíg kialakult az végső árnyalat amire már azt mondhattam, hogy: na ez az!

Lignocolorral dolgoztam az első ecsetvonástól, az utolsó waxpamacsolásig. Nyomós okom volt rá: ugyanis létezik egy olyan termékük, amely remek záróalapozó és talán egyedülálló a maga nemében. Használata ugyanis meggátolja, hogy a fa csersavtartalmából vagy az előző festék- és pácrétegekből bármi beoldódjon a frissen felkent festékbe és ronda foltok formájában kiüljün annak a felületére. Ez a Sperrgrund nevű termék, és ezt szerettem volna kipróbálni – ráadásul volt még egy nyeremény utalványom is hozzá, amit éppen jó alkalom volt erre a célra felhasználni. A képen lévő termékeket választottam – igazság szerint egy fél kg-os kiszerelésű shades árnyalatú krétafestéknek még szerepelnie kellene a fotón, mert a későbbiekben döntöttem úgy, hogy mégsem tapétázva lesz a tálaló belseje, valamint a polca, hanem azt is lefestem.

A menet a szokásos – annak aki már újított fel bútort vagy látott ilyet, nem újdonság – alaposan megtakarítottam, zsírtalanítottam, a repedéseket és hibákat kijavítottam, majd átcsiszoltam a felületeket. Egy új festékréteg persze szépen takarja a bútort, de szerintem nincs annál kiábrándítóbb, ha az új gúnya egyúttal ki is emeli a ki nem javított hibákat. Repedés pedig akadt rajta szép számmal. Az intarzia környéke menthetetlen volt, a fotón is látható, hogy a körvanalakba mennyire beült a felkent javító réteg. A teején végighúzódó elég széles repedésről nem is beszélve.

 

 

 

 

 

 

Az íves-faragott díszítésű dekor hátfal sávos kidolgozatlansága nagyon nem tetszett, azt egy az egyben síkba csiszoltam. Nem mondom, meg kellett vele küzdenem, de megérte!

   

A fedőlapon is voltak hibák szép számmal, egy égésfoltot a rezgőcsiszolóm rendesen fel is kapott, és akkor jöttem rá, hogy még víz is biztosan érhette, mert egy jó nagy darabon feljött róla a furnér. Na, itt alaposan körbefeszgettem, hogy még véletlenül se maradjon majd levált rész. A másik oldalon viszont egy kis furnérpótlással próbálkoztam. Mindkettő alkalmazható, persze itt az volt a szerencsém, hogy az egyik oldalról kieső darabból épp beilleszthettem a másik helyre egy pici darabot. Csiszolás után, festék alá pedig szinte mindegy, hogy melyik technikát alkalmazzuk.

 

Miután elegem lett a csiszolásból, úgy döntöttem, hogy végre mindenhol ok és mehet a festés. Na de előtte azért egy alapos portalanítás következett, majd egy réteg záróalapozó még későn este. Másnap pedig egy második réteg alapozó – majdnem mindenhová, de erre majd később kitérek még.

 

A barokk  és neobarook stílusra oly jellemző íves, tömzsi lábakat kiszedtem. Nem volt nagy mutatvány, mert a régi ragasztás már kezdte elengedni – és az alapozórétegek fölé szép kis zoknikat varázsoltam a hölgyikém virgácsaira, 2 rétegben.

A szekrényke alját is befestettem, száradás után pedig egy jófajta barkácsragasztóval alaposan bekenve, visszakerültek a lábak a helyükre és lábra állítottam.

 

 

 

 

 

Az ajtókat eredetileg nem volt szándékomban leszedni, de a lustaságom nem tudott az igényességen felülkerekedni, és hát bizony nem maradhatott. Szerencsére! Főleg azért sem maradhatott, mert az egyik zsanér picit megadta magát, a kacatosomban pedig találtam 4 db tökéletesen ide passzoló zsanért, és azokat bizony főbenjáró bűn lett volna lefesteni. (Amúgy sem vagyok nagy híve annak, hogy mindent fessünk le egy bútoron, a zsanéroktól a fogantyúkig.) Csodaszép kis babás végük van. Imádom őket! Nekem pontosan ezektől az innen-onnan összeszedett apró részletektől lett olyan egyedi és igazán kedvenc ez a bútor.

De hogy ne veszítsem el a fonalat, leírom a tapasztalatomat: Krisztinával – a Lignocolor hazai forgalmazójával – chaten kapcsolatban voltam az alapozó használata során, és írtam neki a tapasztalataimat, küldtem a fotókat. Nálam tényleg csillagos ötösre vizsgázott ez a cucc, és neki is hasonlóak voltak a tapasztalatai. Engem meggyőztek a saját tapasztalataim, a látottak, 100 %-ig. Szóval az ajtókat ugye később vettem le, a zsanér helye és az a rész ahová csavarozva voltak, nehezen hozzáférhető ha az ajtó nincs leszerelve, és ott egyáltalán nem kapott a szekrény az alapozóból. Nézzétek csak mi történ miután egy rétegben lefestettem a krétafestékkel:

 

 

Na ezeket nem szerettem volna látni, de sajnos előjöttek, mert ide ugye nem került a sperrgrundból!

 

 

 

Az elszíneződött részeket ezután két rétegben – mint a bútor többi részén is – bekentem az alapozóval, egyenesen rá a megszáradt krétafestékre, és reméltem, hogy a másik réteg után már nem fogom a foltokat viszont látni.

 

És igen! Tökéletesen működik! Sehol semmi elszíneződés a továbbiakban.

 

 

 

Na eddig megvolnánk, haladhattam tovább: festettem és ötletem. Nem haladtam ám valami gyorsan. A belső rész tapétázása helyett végül a festése mellett döntöttem: a shades árnyalaton lágyítottam egy kevéske stone színnel, és befestettem a belsejét, az újonnan vágatott  polcot és a szép íves ajtók belső felét is. Eredetileg is volt benne polctartó.

  

Vízmértékkel beállítottam a polcot tartó lécet, becsavaroztam, majd azt is lefestettem.

A legtöbb ilyen tálalónak van egy kihúzhatós pótlapja, az enyémnek is van – ez volt az egyik vonzereje az íves ajtajain és a dekoratív hátlapon kívül – szép íves kis polcocska ráadásul. Hogy még különlgesebb legyen, egy stencilmintát pemzliztem rá, amit száradás után csiszolással kissé megkoptattam. Igaz csak akkor látszik, ha kihúzom, de a tudat, hogy az ott van, megérte ezt a kis plusz munkát.

A kis bumszli, kerek fa kulcslyuk-takarót még festés előtt leoperáltam, a helyére pedig választottam egy szép régi, rézből készült, fogantyús bútorzár-címert. Csiszolószivaccsal kiemeltem a domború, elkoszosodott és beszürkült, részeket, majd lemostam. Nagyon tetszik!

  

  

A második réteg festék után csiszoltam éleket, faragásokat koptattam itt-ott, majd waxoltam. Visszakerültek az ajtók is, felkerült a zárcímer, visszacsavartam a kis kihúzhatós pótlapra a mini fiókgombot, és végre birtokba vehettem.

Az ajtók belső felülete is a sötétebb árnyalatot kapta, a polc széle pedig egy régi, kézzel hímzett, fehér, vászon polccsíkot érdemelt ki.

Az ajtók intartziáit eltűntettem, mert megviseltek voltak, ráadásul annyira nem is tetszett, de a helyükre egy-egy faragott rozettás elem került, hogy azért mégse legyenek olyan csupaszak az ajtók.

   

Ha bármi kérdésed van a felújítással vagy egyéb munkámmal kapcsolatban, akkor keress bátran – a kapcsolat menűpontra kattintva tudsz nekem üzenni. Ha tetszenek az alkotásaim, és szívesen látnád a legújabbakat is, csatlakozz a facebook oldalamhoz, vagy kövess az instagramon. Ha pedig az elsők között szeretnéd az új naplóbejegyzéseket olvasni, ne habozz! küldj üzenetet.

 

A kedvenc székem

Az ükanyámé is lehett volna ?

Rozoga volt és szakadt, de amikor megláttam, tudtam, hogy kell nekem ez az ónémet szék! A korát sajnos nem tudom, de annyit igen, hogy az ónémet bútorok az 1800-as évek második felétől kezdtek elterjedni, és annyi bizonyos, hogy több mint 100 éves. Mindent – na jó azért vannak határok – megadtam volna érte, hogy az enyém legyen, annyira szép volt még abban az állapotában is. De nem volt erre szükség, és potom 2.300,- Ft-ért az enyém lett. Hurráááá! És tudtam, hogy még szebb lesz ha végre a kezeim közé kerül. Postán érkezett, nejlonzsákban, pókhálósan és porosan – hiteles volt az állapota és régi, látszott hogy nem vigyáztak rá már az utóbbi évtizedekben, pedig sokkal szebb is lehetne. Na de végre elkezdhetem. Elsőként a szakadt nádazástól szabadítottam meg, majd lecsavaroztam az ülőlapot és alaposan megtakarítottam.

Amikor eddig eljutottam, az ülőlapot alapos renoválásnak vetettem alá, mert az újranádazás szempontjából rém fontos lyukak itt-ott sajnos egybefüggő rést alkottak, és így nem vihettem a nádazós szakihoz. Először óvatosan fúrtam, csavaroztam – néha a pasijaim segítségével – majd itt-ott ragasztottam és a repedéseket fatapasszal eltűntettem, míg végül lefesthettem. És ezen a ponton egy kis utazásra vittem, mert pár napot az újranádazás miatt egy szakember műhelyében töltött.

Addig bőven volt időm a vázat alaposan rendbehozni és más projektekre is. A mozgó részeket – mint pl. a háttámla esztergált babáit – ragasztottam, majd a réseket óvatosan fatapaszoltam. A Lignocolor light grey árnyalatú krétafestékével festettem le, visszacsiszolással koptattam a festékrétegből, hogy még jobban érvényesüljön a minta, majd az egészet átkentem áttetsző wax-al, és megérdemelt még egy alapos puha rongyos bedörzsölést is.

 Miután az ülőlapot elhoztam a szakitól, picit megrémültem, mert nem ugyanazt a technikát alkalmazta a nádazásnál, amivel eredetileg volt fonva, a széleknél az aprócska fapöckök szépen ott sorakoztak, és nem volt esztétikus egyáltalán. Mérges voltam, és nem kicsit. A megoldáson törtem a fejem és csakhamar ki is találtam, hogy mit fogok tenni. (Később majd láthatjátok is.) Elsőként lefestettem fehérre a friss nádazást, mert nem tetszett ezzel a natúr színnel, majd száradás után a székem fonatának a lyukaihoz terveztem egy mintát. Kiválasztottam hozzá a megfelelő gyapjú fonalakat, és elkezdtem kihímezni az ülést.

 A cél érdekében mindent, és nagyon örültem, ahogyan a minta kezdett életre kelni. Amikor a hímzés résszel végeztem, a kiválasztott bézses-szürkés-fáradtrózsaszín színű keskeny bársonyszalagot felerősítettem a pöckök eltakarása miatt. Jó ötlet volt ezt használni, mert nem csakhogy eltakarta a nem túl szép részt, de egyúttal szép keretet is adott a kézimunkának. Így már méltán felkerülhetett az addigra csodaszép és stabil vázra, és hát ugye nem kell részleteznem, hogy miért is imádom olyan nagyon 🙂 A varróasztalkám méltó párja lett.

Ha tetszett a bejegyzés kukkants be néha az oldalra, de ha nem szeretnél lemaradni a friss és aktuális reantik hírekről, akkor feliratkozhatsz a hírlevélre is.

Köszönöm, hogy velem tartottál!

 

 

Zsámoly

ZSÁMOLY 

 

reantik

Megnyerő formájú, cuki gömbölydedség – vagyis szerelem első látásra – volt nekem ez a kis sámli. No azért nem ezzel a rojtos szörnyedményrózsaszín huzattal. De tudtam ám, hogy mit szeretnék vele babrálni, így jöhetett. És azt hittem, hogy piszok könnyű dolgom lesz vele.

Hát csalódnom kellett, mert a szétbontás után szembesültem a valósággal, a szivacs valami gusztustalan sárgásbarnára színeződött, és foszlott, az alap pedig szinte papírból volt. Így jár az aki fotó alapján vásárol – 4 lábat.  Merthogy csak azok voltak használhatóak az egészből. De nem baj, cserébe legalább jó olcsó volt.

Még korábban – nem kis melóval – szétbontottam pár csodaszép állapotban lévő – koszos, koszos, de kimosható – régi csíkos zsákot, és tisztítás után az egyik csak arra várt, hogy végre a kis-sámlimra kerülhessen. 
(csak halkan megjegyzem, Miyu végig a zsákok alá bújva asszisztált nekem)

Egy keveset várnia kellett, mire asztalossal kivágattam az alapot, és ha már úgyis új kellett belőle, akkor az eredetinél nagyobb is lett egyúttal. És hát jól jön a régi ismeretség, mert csak úgy nem vagdosnak ám akárkinek ilyen szépen tömőanyagot. 
A párom segített a lábakat felfúrni, négy jókora csavarral rögzíteni, majd lefestettem – Lignocolor shades árnyalattal – a lábakat és az alapot is, ez jól passzol a kiválasztott bordós-barnás csíkos, alaposan kitisztított csodaszép szövésű zsákvászonhoz, nem utolsó sorban pedig a többi bútorunkhoz is. Rögzítettem a két részt egymáshoz, majd körbeszivacsoztam, vetexet is használtam, így jó rugalmas is lett, de egyúttal puha is. Olyan igazi sámlis.
Még korábban körberajzoltam az alapot egy újságpapírra, ami a huzat szabásmintájához volt nagy segítség, és kezdődhetett az a rész, amit az egészben a legjobban imádtam. Minta választás, transzferálás, és varrás.

Munka közben: itt jól látszik az ovális alaphoz remekül passzoló hasonló alakú minta, és a körbefutó merevítés, amelyen szintén csík fut végig.

Az oldalát is felvarrtam, majd aprócska kárpitosszegekkel akkurátusan rögzítettem az alaphoz a huzatot, és bevallom nekem már így is nagyon tetszett,

de befejezésként azért kapott egy szép – a  zsák anyagából varrott – zsinórdíszt, amit a szögek vonalában rögzítettem körben a sámlira.
Kicsi, duci és főként párom használta, mert a balesete után sajnos nehézkes volt neki ülve enni, de így fel tudta tenni rá a lábát. 

Ha bármi kérdésed van, vagy szeretnél belefogni egy ilyen kis bútordarab felújításába, ne habozz. Szeretettel és egy kis fantáziával csakis jót lehet velük tenni.
Rea

Neobarokk kisasztal

NEOBAROKK   KISASZTAL

– – –

stílusváltás

A neten vadásztam ezt a kisasztalt. Igazából nem is kicsi, pont jó kis méret a kanapé mellé lerakónak, vagy akár kis kávézóasztalka is lehet a nappali díszeként. Az asztallap formája és kecses ívei hatottak a fantáziámra első perctől, és nem kellett sokáig győzködnöm magam, hogy szeretném.
Szerencsés vagyok, hogy végül én nyertem meg a licitet, és ráadásul egy új, de a manapság kapható, nekem egyáltalán nem tetsző asztal árának töredékéért. Ez még fából készült, politúrozott felületekkel, és hajdan biztosan sok-sok ugyanilyen szépséges bútor között lakott egy szép nagy házban. Mostantól pedig nálunk lesz.

Politúrozni nem tudok – bevallom nem is fűlne hozzá a fogam, mert iszonyatosan macerás és időigényes mutatvány – és amúgy is lefestve képzeltem el az új életét. 
Kifejezetten szép állapotban volt, de azért itt-ott voltak rajta mélyebb karcok és repedések, azokat javítani kellett. Nem kell ám megijedni, a fagitt leheletvékonyan van rajta és alig maradt belőle a csiszolás után a felületen.

Kezdetét vehette az első félidő (hogy maradjunk a focinál), csak én ecsettel és festékkel lövöm a gólokat 🙂
Félre téve a tréfát, az első réteg nem nagyon fedett, de nincs is ezen mit csodálkozni, alaposan átcsiszoltam a felületet, szóval kicsit beitta. 

De a második réteg már tökéletes volt, tehát következhetett a wax előtti csiszolás. 
Az élek mentén, és itt ott a lábakon is koptattam a festékből, egészen vissza az eredeti felületig.

A csiszolás utáni alapos portalanítás végeztével kerestem egy lézernyomtatóval előre kinyomtatott képet, mert transzferálni szerettem volna a felületre.

Erről a műveletről nagyon sok helyen lehet informálódni, a lényeg dióhéjban annyi, hogy szükség van hozzá egy felületre amire szeretnéd a mintát, egy tükörképként kinyomtatott képre vagy szövegre és egy transzferáló folyadékra – ez lehet speciálisan erre a célra kitalált, mint pl. a Pentart transzfer folyadékja, de lehet Almawin narancsolaj koncentrátum, vagy akár levendula illóolaj is. Én a Pentartosra szavazok, az adta eddig a legszebb eredményt 🙂
Ezen kívül fültisztító pálcikára vagy vékony ecsetre és egy kiskanálra vagy jégkrémpálcikára.
Első körben rögzítsd a mintát a nyomtatott felével a felületre – én erre a célra maszkolószalagot használok – majd nem tocsogósan, de ne is túl spórolósan, itasd át a papírt a transzferáló folyadékkal.

A képeknél nem olyan eget verően fontos a tükörkép, de a szövegnél már annál inkább 🙂

Ha ez megvan, akkor egy jégkrémpálcikával (nekem ez jött be leinkább) vagy egy kiskanál domború oldalával óvatosan – de azért határozottan nyomva – dörzsöld át a mintát a díszítendő felületre.

Amikor az egész mintával végeztél, akkor vigyázva távolítsd el a papírt a felületről és hagyd száradni pár percig, hogy elpárologjon a transzferáló folyadék.
Végezetül az egész asztalkát átecseteltem áttetsző wax-al, amit azután egy puha ronggyal beledolgoztam.

Mivel a férjem vezetékneve Fehér, ez a minta passzol hozzánk, ráadásul jól is mutat a bútoron. 

A házikó is ott van ám megbújva.

Rea

Ónémet kisasztal

ÓNÉMET   KISASZTAL


felújítása 
A varrógépemnek kerestem egy alkalmas asztalt, ami el is fér a neki kiszemelt helyre. Eredetileg egy szép régi Singer varrógépasztal vaslábaira gondoltam, amelyre egy asztallapot szántam, de a neten való keresgélés során rábukkantam erre az ónémet kisasztalra és azonnal beleszerettem. Fiókja is volt, a mérete is pontosan megfelelt és tökéletesen passzolt az épp frissen felújított ónémet székhez. 
Épp befért a bogaramba is – ez nem elhanyagolható szempont ám a szállítás során – és már akkor kiderült, hogy az egyik lábának a kerek tappancsa leesik. No nem baj, úgyis egy alapos felújításon esik át először, és ez szerintem egy ilyen régi bútornál megbocsátható. 

Darabjaira szedtem és a kritikus részeken megerősítettem – igen én egyedül, mert már egész profin tudok fúrni, szerelni ezt-azt, akár süllyesztett csavarfej megoldással is, hogy azután ezek a közbenső műveletek elrejthetőek legyenek.

Majd fa-gittel kijavítgattam a repedéseket, fúrásokat. Alapos csiszolás után így nézett ki még szétszedve, mert úgy sokkal szebben le lehet festeni.

A lábtappancs – alulról csavarozható volt szerencsére, és a javított-csiszolt részletek.

Egy fúrt lyuk elrejtése, igaz most még látszik, de a festékréteg tökéletesen el fogja takarni.

Az állandó fősegéd – Miyu cica – aki el sem maradhatna. 
(közben nem ettem ám, főleg nem festéket, hi-hi, csak ennek a villának a nyelével lehet a legkönnyebben felnyitni a festékesdobozt, ez a villa egyébként még sok fotón szerepel .)
Most is a Lignocolort használtam, a kedvenc árnyalatom a Light Grey. 
Bevallom nekem nagyon tetszett a javított, visszacsiszolt asztallap, volt olyan kósza gondolatom is, hogy azt úgy hagyom, és csak natúran waxolom, de aztán mégis lefestettem. Még most sem vagyok benne biztos, hogy jól tettem, bár azt hiszem akkor is az győzött meg, hogy a székkel így sokkal harmonikusabb egységet alkotnak.
Azért kattintgattam párat különböző tárgyakkal, ez egy dekor kulcsokból álló kulccsomó, ami között vannak igazi régi kulcsok is, amelyek hajdanán nyitottak zárakat.

Csiszolásra és waxolásra várva.

Mesterséges koptatás 🙂 kibukkannak az eredeti színek, felületek.

Waxolva, már majdnem kész! Sötét wax-al antikolni nem fogom, marad ez a szín, klasszikus és elég stílusos így is.

 

Visszakerült a fogantyú is, igaz szerintem nem ez volt az eredeti. Sajnos zár nem volt benne, és nem is sikerült szerezni hozzá, egyenlőre a helyén tátongó lyukat belül a csíkos tapéta rejti. Hátha egyszer szerencsém lesz és pótolhatom.

Méretre pont jó és kényelmes is, a fiók pedig remek rejtekhely a varráshoz szükséges mindenféle apróságnak.

A fiók teljesen ki lett bélelve a csíkos tapétával, amely az elválasztó részeket is borítja. 

 Ugye, hogy szépek együtt?

 

ilyen volt                                                                       és ilyen lett 🙂

Rea

Thonet mundus szék

THONET

MUNDUS 

SZÉK

Egy szimpatikus öreg bácsitól került hozzám ez a Thonet – Mundus szék – amelynek egy 1911-es ceruzás szignó van az alján és az eredeti Mundus cimke maradványa.
Első körben darabjaira szedtem, mivel kissé nyiszogott és nem volt stabil sem.Tisztítás, csiszolás és ragasztás után már betölthette a neki szánt szerepet. Csakhogy, én nem akartam hogy maradjon a régi barna színe, az ülés csodaszép mintája azonban nagy hatással volt a fantáziámra, annak feltétlenül maradnia kellett!

 Csodaszép ugye?

A Vintage Velem oldalról kiválasztottam a Lignocolor krétafesték színpalettájából a Madrid Green fantázianevű festéket és kezdődhetett az átalakulás.
http://www.vintagevelem.hu/

Sajnos a széken lévő barna festéket/pácot a friss festék picit beoldotta, de reménykedtem, hogy a végén olyan lesz a szék, mint ahogyan a lelki szemeim előtt lebegő képen.

A teljesen eltakart minta, amelynek domborulatai még így is remekül kivehetőek.

Egészen halvány “babazöld” lett – szépséges így is ez a szín, de nem teljesen vagyok oda a pasztellekért, és különben is a projektet végig kell vinni, és az eredeti terv is más volt.

Csiszolás után a minta ismét láthatóvá vált, és a csiszolószivacsommal – shabby chic stílushoz híven  -egyúttal kopottas külsőt kölcsönöztem a majdnem 105 éves széknek.

A festékrétegre Lignocolor áttetsző waxot vittem fel, és egy puha ronggyal eldolgoztam. Finoman selymes tapintása van így a krétafestéknek.

A következő lépés az antikolás volt, ekkor sötét színű bútorwaxot is kentem a székre, és azt is eldolgoztam.  

 Az ülőlap mintája közelről, a festék visszacsiszolása és waxolás után.

A részletek a legfontosabbak, attól lesz az egész végül egyedi és megismételhetetlen.

És az eredeti cimke maradt.

Ilyen volt amikor a hirdetésre bukkantam,

és ilyen lett miután pár órát eltöltöttem vele. Ugyanaz, de mégis más.

Rea